Múlt héten kicsit elszégyelltem magam, mikor is megérkezett az egyébként igen kedves invitáló e-mail a Magyar Állami Operaház különleges világpremierjének sajtóeseményére, melyről a levél szerint bizonyára értesültem már. Sajnos nem értesültem, de a sok telekommunikációs és IT-s esemény után felvillanyozott az úgynevezett 3D Live technológia világát feltáró sajtótájékoztató, mely egy valós idejű háromdimenziós mozgóképek készítésére alkalmas szoftver. Nagyon egyszerűen leírva körülbelül olyan, mint ha a 3D Studio Maxot összegyúrnánk a 3D-mozival és élőben néznénk, ahogy mondjuk egy grafikus összerak egy sportautót. Csak itt nem autókról, hanem balettről és operáról van szó.
Az Erkel Színház belül szebb, mint kívül, de ez független a háromdétől
Az esemény helyszínét a nyolcadik kerületben omladozó Erkel Színház adta, érkezni a művészbejáron át kellett, melyet bár nehezen találtam meg, boldog voltam, hogy itt léphetek be az épületbe, mely egyébként idén ünnepli a századik születésnapját. A húzónév egyértelműen Andrew Quinn volt, aki a sajtóközlemény tanúsága szerint a Matrix és más hollywoodi sikerprodukciók effektjein is dolgozott, a producer pedig bizonyos Francesco Stochino Weiss, aki nagy lelkesedéssel és gyenge magyarsággal köszöntötte a nézőtéren összegyűlt újságírókat, akik szemmel láthatóan értékelték a gesztust. Nem kellett sokáig várni arra, hogy fény derüljön a technológiára, melyet olyan nagy csinnadrattával vezettek fel, hogy kvázi kiválasztottnak kellett éreznünk magunkat. Persze tudjuk, hogy a kiválasztottaknak lenni nem feltétlenül jó dolog.
A beszéd után szerencsére egyből a szemünk elé helyezhettük a polarizációs elven működő háromdés szemüvegeket, majd a távolban megjelent egy nagyon gyengén textúrázott Hold, mely úgy közeledett felénk, hogy közben csillagok is feltűntek mellette. Közben egy álomszép mozgású táncos jelent meg a színpadon, ám a Boleróból előadott részlet szinte elveszett a szörnyen ronda Hold mellett, pontosabban alatt. A nézőtéren ülő újságírók közül valószínűleg nem csak mi gondolkodtunk el azon, hogy feltétlenül szükséges-e keverni a balettot az efféle technológiákkal, de nem volt sok időnk mélázni, ugyanis a rövidke előadásrészlet után a fotósok kedvéért újra megnézhettük az egészet, csak ezúttal két dimenzióban. A különbség szemmel látható volt, és bár a 3D-s látványt sem nevezhettük túlságosan elbűvölőnek, a 2D-s kép még unalmasabbnak hatott. Egyszerűen nem illik ide.
Miután ismét végigszenvedtük a Holdat, jött az olaszul kiválóan beszélő Andrew Quinn, aki bemutatta a 3D Live szoftver képességeit. Az idősebb újságírókat talán le is nyűgözte, velem viszont semmiképp sem volt könnyű dolga, leginkább a kínosan alacsony felbontású textúrákat és a természetellenes fénymodellezést láttam meg az egészben, amit akármilyen fejlett technológiával vetítenek is ki, ronda marad. Valószínűleg másokat sem hatott meg igazán a dolog, mert amikor a szakember felajánlotta, hogy egy szerencsés újságíró kipróbálhatja egy wireframe rózsa mozgatását (valós időben, ez nagyon fontos!), senki nem jelentkezett, úgyhogy a középkorú tolmács hölgy vállalta magára a komoly feladatot. Ő egyébként az egész esemény legkedvesebb figurája volt, aki csak percek elteltével konstatálta, hogy a kivetítőn egy virág van, majd döbbenetének hangot is adott. Mi mondjuk kicsit hamarabb jöttünk rá arra, hogy mit látunk a színpadon, de a virág fajtájára azóta sem jöttem rá. Ugyanúgy lehetett orchidea, mint valami sugárfertőzött húsevő növény Ausztráliából.
A grafika elképesztően gagyi
A rögtönzött jellegű technikai bemutató után a színpadra énekelte magát Komlósi Ildikó és Kovács István, akik Bartók Béla A kékszakálllú herceg várából adtak elő három részletet. Pár technikai probléma miatt a play back éneklést többször is végignéztük/-hallgattuk, majd következett maga a sajtótájékoztató, ahol leginkább Francesco beszélt arról, hogy miért is csinálták meg ezt az egészet. Többször is hangsúlyozta, hogy ez az első efféle műsor, majd pár TV Shopból lopott mondatot hallhattunk arról, hogy hányan próbálják lemásolni ezt az egyedülálló technológiát, ami spanyolviasz jellege miatt nyilván kizárólag az övék, nem a másolóké. Szinte könnybe lábadt a szemem, mikor az olasz üzletember elmondta, hogy ezt az egészet részben azért találta ki, hogy munkahelyeket teremtsen többek között Magyarországon is, mely most otthonául szolgál. Az úriember azt is többször hangsúlyozta, hogy szerényen él, lakása mindössze 50 négyzetméter, amihez körülbelül annyi közünk van, mint neki a cipőméretünkhöz. Magyarország egyébként nem adott pénzt az előadáshoz, de mint kiderült, némi humánerőforrással hozzájárultunk a sikerhez, Komlósi Ildikó és Francesco Stochino Weiss ugyanis házasok. A művésznő egy számomra kicsit nehezen követhető monológban, ám szemmel láthatóan elérzékenyülve tisztelgett Bartók Béla előtt, és hangsúlyozta, hogy A kékszakállú herceg vára egy világszínvonalú operaelőadás. Később megtudtuk, hogy szerencsére Regős monológja sem marad majd ki ebből az előadásból, a play backre pedig azért volt szükség, mert Komlósi művésznőnek elment a hangja. Viccesen hozzátette, hogy ha ez a premierig nem változik, ő fogja eljátszani a Kékszakállút.
A szót visszakapták az olaszok, technikai újságíróként pedig már-már menekültem volna, amikor a zenére mozgó fényről egy elképesztően nehezen megvalósítható világújdonságként számoltak be. Unalmamban elkezdtem böngészni a 3D-szemüveg mellé kapott szórólapot, mely alapján tényleg egyértelművé vált a TV Shoppal való közös vonal. A benne leírtak szerint 2011. szeptember 7., 9., 10. három olyan nap, melyre mindenki emlékezni fog, mivel a balett és opera világa talán örökre megváltozik majd. Plusz egy mérföldkő következik a showbusiness-ben, így amennyiben valaki úgy érzi, hogy szívesen szerepelne a háromezer kiválasztott között, az még vehet jegyeket erre a technikai szempontból roppant alacsony színvonalú előadásra.
Ha eltekintünk attól, hogy teljesen fölöslegesnek tartjuk a klasszikus művészi értékeket felvonultató operát és balettot mindenféle háromdés marhasággal összekeverni, akkor is csak lemondóan nyilatkozhatunk erről az egész történetről. A megvalósítás a '90-es évek végét idéző számítógépes grafikára hajaz, a 3D-élmény pedig botrányosan gyenge. Az előadásrészletek közben végig arra gondoltam, hogy a zsebemben lévő 3D-kijelzős okostelefon is jobb képet tud készíteni, mint amit az Erkel Színház színpadán láttam. Az esemény végéhez közeledve egyébként kiderült, a készítőknek még sok dolguk van, hiszen az előadásokig meg kell oldaniuk, hogy az egérkurzor ne jelenjen meg az előadás közben a háttéren, és a Windows operációs rendszer pittyegő hangjai is eltűnjenek. Örömmel léptem ki a 38 fokos melegben szenvedő Józsefvárosba, és azóta is boldogan gondolok Francescóra, akinek magyar kollégái szerint hálásak lehetünk, amiért a politikailag ingatag Magyarországra is elhozta ezt az előadást. Nyilván merő jó szándékból tette, és a 28 000 forintos jegyárnak köze sincs a dologhoz.
