Jim Debois, a gitáros
Az egész történet igazából tényleg csak egy vicc, s még csak nem is a legjobb fajta. Az ok, amiért mégis érdemes róla beszélni – ahogy a New York Times is megtette –, az az, hogy világosan mutatja a szerzői jogi kérdés aktualitását – még ha fals módon is; még ha szinte biztosan félreértés vagy tréfa miatt is.
Aki már dolgozott – még ha csak igen rövid időt eltöltve is – egy multinacionális vállalkozásnál, az igen jól ismeri például a biztosítói fiókok vezetői irodáiban található szégyenfal meg dicsőségtábla vérlázító intézményét, illetve a meetingek és egyéb szörnyedelmes fejtágítók „összekovácsoló” légkörét, melyek – el kell ismerni, azért azoknál hatékonyabban – a hajdani szocialista brigádgyűlések légkörét idézik. (Ha nem hiszik, menjenek el a Samsung jászfényszarui tévégyártó üzemébe: jelen sorok írója dolgozott ott, amikor még Orion tévégyárnak hívták, s aztán akkor is, amikor már a koreaiak voltak a górék; a falakon lévő feliratok gyakorlatilag ugyanazok, csak az egyik a szocializmus győzelmével biztatott, a másik meg a koreai cégével – vicces). Nos, száz szónak is egy a vége, Jim Debois és Ethan Chandler, a Bank of America két alkalmazottja egy ilyen közösségi eseményen vett részt augusztusban, s a közösségi élményt erősítendő – s talán szórakoztatás céljából is – Chandler Debois gitárkíséretével előadta a U2 One című dalának feldolgozását – a szöveget időnként cégesre idomítva („One spirit, we get to share it/Leading us all to higher standards”, meg „Integration has never had us feeling so good/and we’ll make lots of money.”).
Chandler, háromszor
Ezt az impozáns eseményt természetesen rögzítette valaki, aki aztán feltette a YouTube videomegosztó oldalra, s a felvétel a megérdemelt útját járta be – vagyis sok ezer ember röhögte magát halálra rajta. Pedig Chandlernek tényleg szép hangja van…
A történet aztán itt fordul bohózatba. Mert végül Stereogum.com weboldalán valaki, aki a Universal Music Publishing Group jogászának mondta magát, feltett egy közleményt, melyben arra figyelmeztette a magáról megfeledkezett bankár-énekest, illetve és főképp a YouTube üzemeltetőit, hogy ezzel az akcióval megsértették a U2 szerzői jogait. A helyzet kétségkívül komikus, ám a szereplők végtelenül komolyan reagáltak. A megkérdezett Chandler nem érzi magát vétkesnek, mondván, egy kis közösségnek egy átdolgozást mutatott be. A figyelmeztető üzenet a blogban Raul R. Gonzalez, a Universal jogásza nevével jelent meg, ám újságírói megkeresésre ő nem kívánta kommentálni az ügyet. Állítólag elment egy levél a Universaltól a Bank of Americához, ám a bank szóvivője, Betsy Weinberger szerint nem kaptak ilyen tartalmú üzenetet. Ezek után az ügyet tárgyaló bloggerek és egyéb hozzászólók egyszerű marketingfogásnak minősítették a történteket – ám Betsy Weinberger határozottan tagadta ezt.
Ha mást nem is, a szerzői joggal kapcsolatos végsőkig fokozott érzékenységet hatásosan érzékelteti a sztori.
Szerencsére a már második lemezén dolgozó Mr. Chandler annál sokkal egészségesebb ember, mint hogy az ügy ezen részével foglalkozzon – benne a művész szólalt meg. Tagadja ugyanis, hogy bármi köze lett volna a videó kiszivárogtatásához, a fórumokban kapott kritikákat pedig visszautasítja: „Sokan azt hiszik, hogy csalás volt a produkció, de valóban én énekeltem.”
