Robotkavalkád
Az ipari robotok
Az ipari robotok száma oly mértékben felülmúlja az egyéb okokból és célból megalkotott gépek számát (nehéz megbecsülni, de valószínűleg a világon készülő robotok 99 százaléka ipari robot), hogy napjainkban ők (ezek?) számítanak „A” robotnak. Felhasználásuk gyakorlatilag az emberi tevékenységek összes területére kiterjed: dolgoznak a gyárakban, a kórházakban, a bányákban, a katonaságnál, a kutatóintézetekben stb. (Fontos, s a későbbiekben még hangsúlyozandó, hogy a technológiai fejlődés, illetve bizonyos társadalmak jelenlegi állapota elvezetett odáig, hogy bizonyos funkciókra már „háztartási robotok” is rendelkezésre állnak, sőt, ez az iparág épp robbanás előtt áll…) 2007-ben körülbelül százmilliárd dollár értékben adtak el robotokat, s ha a tendencia marad, ez az érték három év múlva, 2010-ben eléri a háromszázmilliárd dollárt.
Ezek a gépek vagy az ember számára roppant nehéz, egészségre káros munkát végeznek, vagy pedig olyan feladatokat látnak el, amelyeket az ember olyan pontossággal és hatékonysággal, mint a gépek, nem lenne képes megoldani. S ez a terület az iparági elemzők szerint karakterében nem is fog megváltozni: mennyiségi növekedésre bőven lehet számítani, s arra még inkább, hogy a háztartások „robotizálása” is döntő lökést kap – de nem fognak sem R2D2-k, sem C3PO-k megjelenni az otthonokban. Colin Angle, a Roomba porszívót jegyző iRobot vezetője szerint a háztartási munkákat egyetlen intelligens gép helyett részfeladatokra szakosodott heterogén robotrajok végzik majd el. Erről némileg másképp vélekedik egy robotszakértő, Illah Nourbaksh, aki másra számít, s arra hívja fel a figyelmet, hogy a jelenlegi kereskedelmi forgalomban a leginkább egy-egy feladat elvégzésére szakosodott gépek népszerűek, de az igazi áttörést a multifunkcionális robotok jelenthetik. (Az ő véléménye nem meglepő, hiszen részese a „személyiséggel és beszédkészséggel rendelkező” Vikia fejlesztésének.)
Az emberek számára igazán hasznos robotok a számítástechnika és a kapcsolódó iparágak fejlesztéseinek köszönhetően hoztak óriási változásokat számtalan területen – már persze ott, ahol ezeket a technológiákat meg tudják fizetni. E terület óriási mérete és szinte áttekinthetetlen változatossága miatt csak néhány ismerős példát említek meg itt.
A legkézenfekvőbb példák a nagy gyárakban alkalmazott rendszerek, ahol automata működésű gyártószalagokon gépek sora végez összehangolt munkát, hogy mi azokat a kiváló minőségű autókat, szórakoztatóelektronikai cikkeket vagy számítástechnikai termékeket megkapjuk. Nemrég már nálunk is kipróbálhatták a szerencsések a da Vinci sebészrobotot, melynek egy kiegészítő fejlesztése, a HeartLander („szívjáró”) elképesztő sebészeti lehetőségeket villant fel. (A robottechnológia egyik legdinamikusabban fejlődő területe a kórházi robotika.) De arra is van már nálunk példa, hogy egy robot szolgálja fel a betegek számára az ebédet. Komoly, már jó ideje töretlen lendülettel folyik – ahogy már megszokhattuk – a katonai fejlesztés is ezen a területen: a leginkább nyilvánosság elé kerülő és látványos példák az önjáró járművek és a teherhordást, felderítést segítő szerkezetek fejlesztése. De a robottechnológia elérte már a mezőgazdaságot is, és még számtalan területet is, elég megnézni a világ egyik leghíresebb kutatóműhelye, a Carnegie Mellon projektjeit.
A mesterséges intelligencia
Ez a leghomályosabb, s ha a robottechnológiát tekintjük, a leginkább „zavaros” területe a kutatásoknak. Nem tudjuk igazából, mi ez, legfőképpen azért nem, mert még azt sem tudjuk, mi a „természetes intelligencia”. A mesterséges intelligencia kutatása önálló diszciplínaként 1956-ban jelent meg, akkor tartották Dartmouthban a híres első konferenciát erről a témáról. De az A. I. területe roppant ingoványos; Alain Bonnet egy nagyszerű bonmot-t szült erről a kérdésről: közkeletű felfogásban az intelligencia bizonyos mennyiségű tudást feltételez. Ezek közé szokás számolni a problémamegoldó képességet, az absztrahálás és általánosítás képességét, az analógiák felismerését különböző szituációkban, az alakfelismerést, a nyelv megértését és helyes használatát, az alkalmazkodást váratlan, új helyzetekhez, a tanulás képességét, saját hibáink felismerését és kijavítását – ám ha ezt az utóbbi kritériumot (s talán a többivel se járnánk túlzottan jól) nagyon szigorúan vennénk, akkor igen kevés emberre mondhatnánk, hogy intelligens… S az is igaz, hogy az eddigi kutatások során létrejött intelligens rendszerek esetében „Minden esetben a felhasználó az, aki az értelmet belevetíti a mesterséges intelligencia termékeibe” (Mérő László). Tehát az eddig létező mesterséges intelligenciák nem univerzálisan intelligensek, csak bizonyos feladatokra nézve.
Jelen pillanatban tekintsünk el attól a – láthatólag belénk kódolt – ideától, hogy egy, az emberitől különböző értelmes lényt kívánnak sokan létrehozni. A jelenlegi kutatások egyrészt olyan, a számítástechnika eredményeire alapozott szoftveres megoldásokat forszíroznak, amelyek bizonyos, az ember által végzett szellemi tevékenységek szimulálását, kiváltását célozzák – ilyen például a DARPA projektje, mely egy, a különböző nyelvek közötti fordításra, illetve a kinyert információk érdemleges feldolgozására irányul, hogy a hadsereg ezeket képes legyen hasznosítani. Ezeknek az alapkutatásoknak köszönhetően létrejött számtalan, a hétköznapi életben is felhasznáható szoftveres alkalmazás, melyek bizonyos feladatokra már többé-kevésbé jól működő rendszereket hoztak létre. A legegyszerűbb – s egyben a kutatásokat komolyan segítő – módszer az úgynevezett chatbot, a csevegő robot. (Például a magyar fejlesztésű Lafoxka.) E fejlesztések mögött az a szándék áll, hogy valamilyen módon elérjék azt az ideális szintet (Turing-teszt), amikor a program képes oly mértékben szimulálni az emberi értelmet, hogy a képernyő előtt ülő ember nem tudja eldönteni, hogy gép vagy ember válaszol neki. Eddig kevés sikerrel, ugyanis – hogy egy kutatót idézzek – „a számítógép nem azzal győz meg »intelligenciájáról«, hogy megnyer egy sakkjátszmát (erre viszonylag könnyű megtanítani), hanem azzal, hogy meggyőző módon tud veszíteni.”
Ugyanakkor igenis vannak olyan funkciók, ahol egy ilyen szoftver jól működhet: például a nálunk bemutatkozott háromdimenziós EuRéka, akinél az érdeklődők 1500 kérdésre kaphatnak szóbeli választ. Ez a gép valódi interakcióba lép az emberekkel; mozgásra, mimikára képes. A holografikus megjelenítésű „nő” beszédhanggal vezérelhető, a feltett kérdéseket egy beszélőfüggetlen beszédfelismerő programmal értelmezi. Hasonló rendszer működik a budaörsi önkormányzatnál is. A világ számtalan múzeumában, turistalátványosságánál működnek ma már idegenvezető robotok, akik bizonyos határok között képesek információval ellátni az érdeklődőket.
Annyi bizonyos, hogy a funkcionálisan tervezett mesterséges intelligencia előtt nagy jövő áll még – még a töredékeredményei is jól használhatóak, amint azt a következő részben megnézzük –, de szó sincs a teremtés gesztusáról.
A humanoidok
A humanoid, az ember megjelenésére emlékeztető külsővel rendelkező robotok létrehozásának célja valóban nem világos – hacsak az önmagunk újraalkotásának sci-fibe illő mozzanatát nem vesszük nagyon komolyan. De ez az irányzat – leginkább a Távol-Keleten – létezik, sőt, virágzik. A legújabb technológiák már odáig vitték ezt az iparágat, hogy nem csak megjelenésében, hanem egyes fragmentált elemeiben is komoly eredményeket értek el.
Az emberi külső előállításáról még lesz szó később. Ami viszont legalább ilyen fontos, talán még fontosabb, hogy a robotok számára több érzékelési területen sikerült kialakítani olyan elképesztő szenzorokat s e szenzorok adatait feldolgozó hardver- és szoftverelemeket, amelyek sok, eddig csak az ember által birtokolt képességgel látják el a gépeket.
Hatalmas összegeket öltek abba, hogy az emberi testalkatú robotok emberi módon mozogjanak, egyre nagyobb sikerrel (például: az egyenetlen terep már nem akadály), bár a tökéletes még várat magára. Komoly eredményeket értek el a kutatók az érzékelés gépi megoldásában is. Itt elsőként egy neves magyar kutató nevét említsük meg: Baranyi Péter a gépi kognitív látás területén ért el kiváló eredményeket – nem utolsósorban a japán robotfejlesztők igényeire válaszolva. Hasonlóan sikeresek a hangfelismerő, a tapintó-, az ízlelőképesség kialakítására törekvő kutatások is: önmagában egy-egy érzék kifejlesztése alapjaiban már megtörtént, sőt a szoftveres kutatás nemrégiben jutott el odáig, hogy bizonyos alapvető érzelmeket is képesek a robotok felismerni. Az arc megalkotása különlegesen fontos ezen a kutatási területen, de mint a sok közül például Einstein is mutatja, már itt is láthatóak komoly sikerek.
A jelenlegi helyzetben mindezen kutatások komplex felhasználását két példa mutatja meg. Az egyik a (később még szóba kerülő) koreaiak által megálmodott „gondozórobot”, amely emberi külsejével és funkcionálisan tervezett szoftveres képességeivel mind az intézményekben gondozott betegek, mind az otthon egyedül élők számára technikai (és lelki: beszélgetőprogramja is van e gépeknek) segítséget jelentene. A másik példa egy nem oly régi kísérlet, amelyben egy ilyen komplex módon megtervezett robot gyerekek általi elfogadottságát mérték, s kiderült (emlékeznek még a Terminátor 2-re?), hogy a kicsik nagyon gyorsan elfogadták az ott tüsténkedő, időnként meséket mondó gépet – sőt meg is szerették (amikor QRIO elesett, sírtak, amikor lemerült, betakarták).
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
